Az elmúlt két évben változtam a legtöbbet. Erre a legjobb példa a lentebbi írás, amit - húha nem akarok hazudni - kb ekkor írtam le, de az aktualitása és az, hogy ezeket a gondolatokat én már konkrétan elfelejtettem, egy kicsit mellbe vágott most, ahogy zh-ra tanulás helyett a piszkozatokat nézegettem (mert mi mást is csinálhatnék ilyenkor...). Emlékszem mit akartam ebből kihozni - rovatot of course - de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy megosszam, átnézzem, átfogalmazzam (ezt némi javítással megteszem most, de a lényegen nem változtatok). Na de mégis, miért ez a bevezető? 

Látom a két évem, azt hogy miért alakult ki a mostani rajongásom és az hova vezetett (a PTI-re, programozást tanulni) és hogy ennek a gyökere itt található. Ünnepélyes egy pillanat ez, már csak azért is, mert tudom merrefelé tartok és ennél biztosabb még nem voltam az utamban.

Úgyhogy ezentúl amit megosztok (a későbbiek során, random időközönként) az a rajongásom története, emlékállítás azon művek előtt, amelyeket lángolással szeretek. 

De nem is szaporítom tovább a szót, ezt írtam anno:

Egyszer régen, mikor még Bess a Fangirl c. könyvhöz kapcsolódóan írt (ezt a linket pont nem találom) a fangirlség mértékéről és én is elgondolkodtam azon, hogy melyik regény vagy történet az, amelyik akkora lelkesedést tud okozni, hogy a falat kaparjam bármilyen fanartért, infóért, folytatásért és egyéb kiegészítő dolgokért. Emlékeim szerint ez csak a 6-7-es fok volt a tízes skálán, ennél egyszer sem jutottam messzebb (pedig a tízesig még hosszú az út).

Ami először eszembe jutott az a Harry Potter széria volt és sok más olvasóhoz hasonlóan a kalandozásom a könyvek világában ezzel a sorozattal kezdődött. Mágikus volt és nemcsak abban az értelemben, hogy varázslókról és boszorkányokról szólt, hanem valami olyan megfoghatatlan tüzet és érzést adott, amit meg akartam találni más könyvekben is. Bár persze idővel kialakult, hogy mit is szeretek igazán, de mégsem mehetek el az életem HP-jelensége mellett, mikor a hatása még most is számottevő: ezt a tüzet keresem mindenben.

Ám az akkori fangirl énem fanatikusságára nincsenek szavak: nemcsak hogy boszorkány akartam lenni, csináltam hurkapálcikából varázspálcát (jó, alig múltam 9 éves), vártam azt a fránya behívót a Roxfortba még 11 évesen is ami sosem jött (hajlamos vagyok azt hinni hogy elkeveredett valahova a bagoly) és ez nem volt elég, még rajongói képeket (fanart) és novellákat, regényeket olvasgattam (fanfiction), hogy enyhítsem a hiányt. Ez egyébként pontosan arra a hosszú időszakra esett, amikor a negyedik és az ötödik kötet kiadása között évek teltek el, én pedig szerencsés voltam, hogy csak röpke időt kellett várnom a két rész között, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy saját történetet, saját helyet kerestem a HP univerzumban, amit nem teszek meg minden történettel. Általában a regények lezárt egységek, elfogadom ezt és nem akarok belekontárkodni, max csak annyira, hogy megírjam róla a véleményen a blogon, amit általában megteszek, viszont az akkori HP nem volt lezárt, sok kérdést hagyott és most - ahogy gondolkodom a témán - felvetett egy érdekességet is: vajon akkor is ennyire szerettem volna, ha később kapom kézbe, mikor már megjelent az összes kötet és befalom az egészet egyszerre? Vagy kellett ez a két-három év kényszerpihenő míg én kibontakozhattam és írtam a saját ficeim, illetve néztem a képeket, amíg vártam az ötödik részt?

Igazából ez az utolsó gondolat a Fable számítógépes játéksorozat harmadik tagjának köszönhető, mert elgondolkodtam azon, hogy egy könyv a befejezetlensége illetve a nyitott kérdései miatt okozhat-e akkora rajongást nálam vagy máshol keressem erre a választ? Miért rajongunk egy műért annak minden hibájával együtt? A HP-s élményem alátámasztja a fentebbi gondolatot, de igazán a játék veti fel a kérdést. Mivel adott többet, mint azok a könyvek, amelyeknél nem bújt elő belőlem ez a fangirlség? És mivel kb olyan tüneteket produkálok, mint anno a HP esetében: fanfic - pipa, képek - pipa, fanfic írás a jövőben - terve pipa. Így vehetem annak is, hogy már a második fanatikus élményem élem át [és azóta még volt jópár].

Sajnos a Fable ilyen szinten, tehát a hiányos részek terén verhetetlen, ám ez direkt van így. Hajlamos vagyok azt látni, hogy a készítők direkt hagyták ki a Hős karakterizálást, mert nem reagál érzelmileg szinte semmire, ember először találkozol élőhalottakkal Búsfán, ijedjél már meg! Akadj ki, hercegnő voltál, félned kéne! És itt jön be a szerintem félig zseniális, félig nem az, csavar: azt akarták, hogy TE legyél a Hős, hogy TE félj, nem a képernyőn lévő figura. Nem tudtam meg, hogyan érez a bátyja iránt (ez spoiler lenne hogy mi történt), sőt nem tudtam meg semmit és a szerzők minimális morzsákat adnak nekünk és itt jön be a fangirlség: mert engem érdekel mi történt, azt akarom hogy mondja meg nekem valaki, mi folyik a karakterem lelkében, mert nem én akarok lenni a Hős, hanem csak egy néző. És a terv bevált: rengeteg fanficet, képet, még egy jó mangát is találtam a neten, amelyet a lelkes és a velem ugyanúgy gondolkodó fanok tették ki, akik kíváncsiak voltak a szereplők múltjára, gondolataira, tehát akik nem szereplők, csak nézők akartak lenni velem együtt.

És jön a cáfolat: nem csak ennyitől lesz valaki fangirl vagy boy ízlés szerint, bár kétségtelen hogy ezt valaminek a hiánya hívja elő, de ha csak ennyi lenne az egész mű, akkor az hibának számítana. Szükséges mellette sok olyan vonás is, amitől az a könyv/PC-s/Xboxos játék/papírfecni különleges lesz, szerethető, átélhető, katarzist okozó. Én pedig megpróbálom az elkövetkező időben azt körüljárni, hogy kiből lesz a fangirl és milyen teóriáim vannak az éppen imádott sorozataimmal, játékaimmal, könyveimmel kapcsolatban. 

Ha kíváncsiak vagytok egy lelkes, de a hibákat szintén észrevevő blogger meséjére, akkor várlak szeretettel Titeket legközelebb is (mint mindig)!