Sorozat (kiadói): Arany Pöttyös

Nagy eksztázisban voltam, mikor megtudtam, hogy érkezik Sarah Addison Allen újabb regénye és alig vártam, hogy olvashassam A barackfa titkát. Eddig egy művét ismertem, a Waverleyt, az pedig nagyon hozta az Átkozott boszorkák film varázslatos hangulatát na meg persze az igazi boszorkányos mágiát, ezért úgy voltam vele, hogy biztosan egy nagyon erős légkörteremtő olvasmány lesz az újabb kötet. Emellett a Tündöklő lányok után valami könnyedre vágytam és ekkor szedtem le a könyvespolcról. Jó mondjuk az is közrejátszott, hogy alig bírtam már visszatartani a rajongásom és azt a vágyat, hogy valami megnyugtató és ellazító kötetbe vessem magam.

Úgy érzem, hogy a regény tényleg kikapcsolt, de ez a sztori egyszerűségének köszönhető, tudniillik Willa életéről szól a történet, aki az első lapokon kap egy meghívót egy általa nem kedvelt személytől, a neve alapján elsőre férfinak nézett Paxtontól és a nő nem akar menni erre az eseményre.

A nő biopamutból készült sportruházatot árul, ahol Rachellel osztozik a boltja terén, mert ifjabb segítője kávékülönlegességekkel próbál magának keresetet biztosítani. Emellett lelkes a munkájában, de annyira, hogy tudománynak veszi a kávézási szokások vizsgálatát és szinte hitvallásnak az alábbi tényt:

Mindeközben főszereplőnk ellentéte, Paxton, a Nőegylet elnöke, hiányolja az életéből a függetlenséget és elfoglalt, mert az egész csoport munkáját neki kell felügyelnie. A gálát kívánsága szerint az egyik régi épületben, a Madamban tartják és felújítás közben, mikor eltávolítják a barackfát a helyéről, egy koponya kerül elő. A kérdés pedig csak annyi: ki volt az, miért került oda és vajon sikerül-e lebonyolítani a rendezvényt további problémák nélkül?

Sajnos ez a regény nem volt izgalmas és lényegében alig történt benne valami, emellett a sztori rövid, a cselekmény egyszerű, mert végig azt éreztem, hogy a szerző nem igazán akar túlbonyolítani semmit és ehhez még az is hozzájárul, hogy a kötetben lévő maximum két darab nagy csavarra könnyű rájönni, főleg ha a szerző direkt beszéltet el egymás mellett több karaktert. Tehát ez számomra túl könnyű terep volt - fogalmazhatok így is. Viszont a mű feléig úgy vigyorogtam mint egy fanatikus, hogy úúú, Sarah Addison Allen könyv, úúú lesz benne szellemsztori, de ahogy közeledtem az utolsó oldal felé, egyre jobban lelohadt a lelkesedésem. A végén pedig egy hangosan kimondott rövidke mondattal zártam a könyvet, vagyis megkérdeztem, hogy ,,Ennyi volt?". Aminek párom éppen nem örült, lehet megijesztettem egy kissé...

Pedig tényleg tetszett a regény eleje a lökött szereplők miatt. Nagyon megkedveltem Rachelt, aki nem hisz a kísértetekben, de a kávétudományban igen és Willa is egy érdekes alapnak tűnt, mert benne ott volt a lehetőség arra, hogy levetkőzze a jelenlegi sótlan énjét illetve egyhangú életét egy régi ismerős felbukkanásával, sőt Paxton a listakészítési mániájával külön kedvencem lett. A képet emellett izgalmassá tette a sok megmagyarázhatatlan esemény, amely egy jó kis szellemsztori kezdetét jelentette, amitől nagyon sokat vártam - de az, hogy ez az entitásszerűség lényegében egyszer-kétszer zűrzavart csinál, néha illatosítja a szobát és próbálja magára felhívni a figyelmet, de nem jelenik meg, sőt még igazán szerepe sem nagyon van, maximum a cselekményt indítja - nekem nem igazán elég, ettől sokkal többet vártam, kb olyasmit, mint amit az Átkozott boszorkákban (szigorúan véve a filmben) láttam. Ezt A barackfa titkának hangulata némiképp ellensúlyozza a szememben, amely a kötet végéig - talán az egyetlen elemként - erős maradt. A szerző nagyon jó ebben mert szinte éreztem a barack vagy a friss kávé illatát a levegőben és Sarah Addison Allen érzékletes leírásokkal mutatja be a környezetet. Ez annyira hatott rám, hogy már mentem volna kúriákra vadászni (a sarkon, az egyetemnél van egy pár), vagy szellemek jeleire figyelni, de elég lett volna egy finom kávékülönlegesség is - pedig utálom ezt az italt. Tehát érzékletes és mágikus hangulat jellemzi a regényt, mint a szerző többi művét.

A fenti (alig kidolgozott) elemek helyett a szerző inkább a kapcsolatok alakulására koncentrált. A jó az, hogy a személyiségek érdekesek, legalábbis számomra azok voltak - például Willa a vágyaival egy olyan iránt, ami nem lehet az övé, vagy Paxton problémáival. Sarah Addison Allen próbált valami titokzatosságot belecsempészni a történetbe, mert sokszor hallgat el információkat (például a kötet elején Willa esetében, mert nem árulja el kivel találkozik) vagy egy olyan félreértést húz el lapokon keresztül, amit az olvasók többsége azonnal kitalál - ahogy én is tettem. Ez az eszköz szörnyen irritáló és emiatt a szereplők közötti problémák erőltetettnek tűnnek, plusz egy percig nem volt kétséges előttem, hogy milyen sorsa lesz a kötet szereplőinek és a félrebeszélést nem igazán szeretem, mert minek dumálnak el egymás mellett? Áh, ez számomra idegölő! Nem bírom elviselni ezt, alapból is ilyen típus vagyok, ha valaki őszinte és nem dugja homokba a fejét azt tisztelettel honorálom, az indokolatlan félrebeszélés nem pálya nálam.

A karakterek közül egyébként Colint bírtam, vagy legalábbis szimpátiát éreztem irányába, de egyikükkel sem tudtam igazán azonosulni, talán egy kicsit Willával igen, de nem mindenben (mondjuk az önostorozásban már mesteri fokozaton vagyok).

Ez a regény számomra sajnos a túl rózsaszín kategóriába tartozik és annyira döbbent vagyok, hogy ezt kell írnom, de fel kell tételeznem: talán már kinőttem a felnőtteknek íródott szerelmi históriákból is? Ám nemcsak a romantikusságra jellemző ez az állítás, hanem a SPOILER (Kijelöléssel olvasható!) kötet végére is, ahol mindenki egymás nyakába borul. SPOILER VÉGE Lehetséges, hogy azért érzek így, mert mostanában túl sok thrillert olvastam de a lényeg, hogy már tudom: akkor kell a szerzőtől olvasni, ha éppen lágy korszakom van.

Sajnálom, mert valahol egy kicsit azt vártam, hogy Sarah Addison Allen sztorivezetése hasonlítani fog Kate Mortonéra, például abban, hogy a szerző mélyebben enged belelátnunk a szereplők múltjába és ezáltal megismerhetőbbek lesznek, de ennek a hiánya rettenetesen érződik és lehet, hogy ezért tűnik olyan üresnek a történet. Plusz igazán érdekes lett volna a szellemhistória, de ennél meg azt éreztem, mintha a szerző megmutatta volna nekem mondjuk a tökéletes sütemény képét / receptjét, hogy utána egy futószalagon gyártott valamit kapjak, ami csak bizonyos részeiben idézheti az elvárt ízeket.

Bár tanulsága azért van: legyünk önmagunk és merjünk lépni az álmainkért.

A regényt a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg 2014-ben az Arany Pöttyös széria tagjaként. A borító és a kiadás is nagyon szépséges.

A szerző egyéb, magyarul is megjelent művei: