Hamarosan A Tökéletes Határtalanok Északi mitológia Viktória királynő és Abdul Maigret és az egyes számú zsilip A Vétkes Csábítás Vértestvérek Lux

Archive for április 2015

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten


Sorozat: Ambrózy báró esetei 1.
Sorozat (kiadói): Vörös Pöttyös

,,Ám jobb, ha felkészül rá: olyan dolgokat tudtam meg és tárok ön elé, melyek, ez kétségtelen, fenekestül fel fogják forgatni az életét!"
Hűha, elég érdekes itt ülni a gépem előtt és betegen fogalmazni az értékelésem, vagyis azt, hogy mennyire tetszett nekem a Leányrablás Budapesten. Úgy néz ki nyerő szériám van, az elmúlt pár nap olvasásélményeire nincs panaszom - hát még hogy most fogom elkezdeni a Calderont is, amelynek már az ajánlása is tetszik! De ne szaladjunk ennyire előre, a lényeg:
1. mostanában jó könyveket fogtam ki,
2. ebbe a trendbe illeszkedik a Leányrablás, mert egy igencsak szórakoztató inkább női krimi.

Budapesten járunk és a város lázban éb a millenniumi ünnepségek miatt. Így tesz Hangay Emma kisasszony is, a Marosvásárhelyről jött lány, aki zsémbes és kapzsi nagynénjénél vendégeskedik, és el kell őt, na meg nem különb unokatestvérét viselnie, hogy maradéktalanul kiélvezhesse a kiállítások érdekességeit, ám a második napon elrabolják. Négy évvel később otthon maradt családja - apja és húga, Mili - táviratot kapnak tőle, amely miatt feltámad bennük a remény: mégsem halt meg az idősebb lány! Ezért Mili elindul, hogy nyomára bukkanjon nővérének a sürgönyben hagyott információk alapján.
,,Habár eddigi életem során nemigen akadt alkalmam arra, hogy főnemesek, bárók, grófok és hercegek társaságában múlassam az időt, azért mégiscsak úgy gondoltam, hogy az efféle családoknál sem mindennapi szokás a házukat ily gyorsan és gyakorlottan ostromlott erőddé nyilvánítani és a személyzetet felfegyverezni."
Innen
Mivel inkább olyan elemeket találtam ebben a regényben, amelyek tetszettek, ezért alig ejtek szót a negatívumokról, meg ezek aprócska dolgok. Egyelőre nem tudom megítélni, hogy igazam van-e vagy nincs ha a fontosságukról kell döntenem, de egy biztos: a második rész döntő jelentőségű lesz rájuk nézve.

Először viszont írnék a kötet legerősebb vonásáról, ez pedig nem más, mint a krimi. Korábban is megemlítettem, de megteszem újra: szerintem a Leányrablás jellegét tekintve inkább női krimi ha már csak azt nézem is, hogy Ambrózy báró egy Mr Darcy típusú jellem, hiszen megvannak a maga titkai, intelligenciája, jósága (már csak Isti példájából kiindulva is) szerénysége és a pökhendisége, amelyet köpenyként, természetes módon visel magán, így minden adott, hogy igazi közkedvelt személyiséggé váljon. Bár az is igaz, hogy ez a kissé lenéző magatartása nem feltétlen szimpatikus, de jó szokásomként látok a páncélja mögött mást is nemcsak ezt, így először is kíváncsi várom, hogy igazam van-e, másrészt érdekel, hogy mi rejtőzik a tüskés modor mögött.

Innen
A krimi lágyabb fajtájába sorolnám emellett a jelenetek viszonylagos szolidsága miatt, avagy olvastam már durvább, inkább thrillerbe forduló nyomozástörténetet. Jó persze, előkerül egy-két hulla tényleg, emellett van benne nyomozás, de sosem olyan mértékben, hogy az elborzasszon, vagy hogy undorodjam, hanem a leírásokat figyelve a Leányrablás inkább a női olvasóknak íródott.
Emellett a cselekményből sincs hiány, mert a szerző igencsak feszes tempót diktál és egy percig nem hagyja az olvasóit szusszanni. Kitérés lényegében alig van, Böszörményi Gyula nem magyaráz, hiszen csak az került bele a kötetbe ami a fontos, a többit pedig találja ki az olvasó a megadott jelenetek alapján.

Egyébként a szerző esélyt sem hagy nekünk arra, hogy akár egy percre is letegyük a regényt, erről az izgalmak, na meg a fejezetvégi függővégek gondoskodnak. Olvasás közben végig éreztem, hogy Böszörményi Gyula egy tapasztalt szerző, mert már ismeri a figyelem megtartásának eszközeit, hiszen mesterien bánik a nézőpontokkal, mert például pontosan ugyanannyira élveztem Mili szemszögét, mint Emmáét vagy Ambrózyét (bár ebből kevesebb van), tehát a szerző jól és élvezetesen vezeti a figyelmünket az egyik jelenetről a másikra. Emellett az állandó előreutalgatásokkal az idegeimet borzolgatta, de ezek egyszer sem váltak idegesítővé vagy irritálóvá. A szórakoztatáshoz pedig a korhű környezet is asszisztál a fentiek mellett, a stílussal együtt könnyű volt beleképzelnem magam abba a korba. Viszont Böszörményi Gyula nem igazán mutatja be a kézzelfogható várost illetve az akkori társadalmat, ami nekem egy kicsit hiányzott. Bár akad egy-két elmegyógyintézetben vagy vándorcirkuszban játszódó rész, amely izgalmasra sikeredett, de ebből sem akad sok sajnos.

Ugyanannyira hiányoltam a bővebb infókat a szereplőkről - például a fentebb is bemutatott Ambrózy gróf múltját, vagy éppen Miliről szándékoztam volna megtudni minél többet - de ez bőven olyan elem, amely a második részben még előkerülhet. A lány egyébként nagy kedvencem volt, akit a legelső beszólásánál kedveltem meg, hiszen elég ötletesen tud visszaszúrni a kellemetlen alakoknak! Okos és dacos - méltó ellenfele Ambróczynak. A közös jeleneteiknél sokszor gondoltam arra, hogy így viselkedett volna Darcy Lizzie-vel, ha egy nyomozás kellős közepében kellett volna helytállniuk. Emellett becsültem Milit a testvéri szeretetéért. Agáta mama volt a harmadik kedvencem, őt is csak szeretni lehet a tulajdonságai és viselkedése miatt!
,,Inkább úgy mondanám, hogy szerény képességeimmel hozzásegítettem nagyszerű rendőrségünket a megoldáshoz."
Érdekes volt, hogy folyamatosan a Büszkeség és balítélet regénynél kötöttem ki a Leányrablást olvasva újra és újra, pedig a kettő nagyon messze áll egymástól, de Böszörményi Gyula úgy kezel egyes elemeket, hogy nekem óhatatlanul is eszembe jutott a méltán híres előd - például ilyen a gúny a kor általános női képénél a felesleges ájuldozással és hisztériával. Bár Austen kisasszonynak van még egy levélregénye, amelyben az egyik mű ezt a témát járja körül bővebben is (Szerelem és barátság), ez szintén eszembe jutott párszor.
,,Higgyen nekem, kisasszony, a maga helyében a legtöbb fiatal hölgy már rég hisztériás rohamot kapott volna, s végül el is ájul, csak hogy ama tévképzetet erősítse, miszerint a nők gyengék és ostobák."
Biztos vagyok benne, hogy a rejtély nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik, plusz a regény végi kínzó jelenet üvölt a folytatásért. Kb annyira őrjítő, mint az egész kötet a folyamatosan elhintett függővégek miatt. Nagyon várós a második rész!
Ezen kívül tetszett még a sok infó, amelyet a lábjegyzetben oszt meg olvasóival a szerző, mert ez is csak Böszörményi Gyula alaposságáról tanúskodik. Azt hiszem többről nem érdemes írni, zárásként megmutatom a kedvenc idézetem:
,,Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem lehet csak úgy kidobni."
(Egyébként érdekelne, hogy mi történt azzal a török bemondóval, akit a szerző megemlített még a történet legelején... --> szívrohamban halt meg de nem is fontos szereplő, csak azt hittem neki is köze volt a rabláshoz és egy elfelejtett / kihagyott jelenetben lelőtték... ilyen amikor működik a fantáziám)


10 / 10 pont
Pro: erős női karakterek - izgalmas cselekmény - ,,harc" a két nem között
Kontra: szinte semmi

Ajánlom minden krimirajongónak és azon olvasóknak, akik hisznek még a magyar írókban! Akik meg nem, azoknak meg azért, hogy higgyenek!


A kötet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából jelent meg 2014-ben az Ambrózy báró esetei sorozat első részeként. A borító és a kiadás szép! Alig várom a második részt, de sajnos még nem tudok róla semmit.

A szerző egyéb, már megjelent művei:

Elnézést kérek a fapados kiadásért, de sok van. Ide kattintva nézhetők meg.

A szerzőtől tervezem olvasni legközelebb:



Ajánlatom:

    


Köszönöm, hogy elolvastad!




Fülszöveg:

1896-ban, a Milleniumi Ünnepségek forgatagában nyoma vész Hangay Emmának, a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves leánynak. Négy évvel később titokzatos távirat érkezik tőle, amit jóval az elrablása után adott fel. Húga, a 17 éves Mili kisasszony azonnal a fővárosba utazik, ahol kezdetét veszi a rémálom, melyben egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró.
Szerző: Böszörményi Gyula
Sorozatcím: Ambrózy báró esetei
Sorozatcím (kiadói): Vörös Pöttyös
Cím: Leányrablás Budapesten
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -
Műfaj: krimi, kaland, történelmi fikció
Fordító: -
Oldalszám: 336 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2014
Ár: 2.999 Ft (puha)


    




Jelölések:

2015 - az év legszórakoztatóbb könyve
2015 - legjobb oltás (Mili a vonaton)

Beleolvasó:


Ilyenek voltunk... (E. Lockhart: A hazudósok)


Sorozat: -

,,Isten hozott a gyönyörű Sinclair családban."
ISTEN HOZOTT A HAZUDÓSOK ÉRTÉKELÉSÉNÉL! 
Azt hiszem, akkor szerettem meg a könyvet és a stílusát, amikor angolul kezdtem el olvasni pár hete.
Tetszettek a rövid, zilált sorok. Bírom az ilyesmit.
Aztán a kötet először lőtt szíven, én pedig rájöttem: tudni akarom mi történt!
Ebből baj lesz, gondoltam. Félretettem, mással foglalkoztam, de mégis a lelkem szüntelenül választ követelt:
mi a fene történt?
Így hát újra elővettem, elkezdtem az én gyönyörű nyelvemen és jó érzéssel rájöttem anno nem értettem félre semmit.
Semmit.
Talán ennél többet nem is kell tudnod.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Sinclair család. Egyikük sem volt bűnöző, egyikük sem volt függő, csak magasak, kisportoltak és szépek. Senki sem igényelt törődést, senki sem hibázott. Egy magánszigeten éltek nyaranta, nem messze Massachusetts partjától.

Cadence Sinclair Eastman is ennek a családnak a része, ami azért fontos mert ő a történet mesélője. Ő írja le, mi történt azon a bizonyos tizenötös nyáron, amikor minden elromlott.

Innen

Húha, már megint újra kell alkotnom a szerelmi szálakról alkotott véleményem, mert A hazudósok újra felforgatta a világképem, de nem szaladnék ennyire előre. A regényt olvasva végig azt éreztem, hogy ez egy különleges kötet, valahogy nem illik bele a YA könyvek sorába... talán a stílusa miatt? Éreztem valami... keserédes hangulatot talán? Erre keresem értékelésemben a választ: milyen érzés volt olvasni ezt a könyvet?

Ha röviden kéne összefoglalnom akkor stílszerűen így sikerülne: a napfény íze, az egyik elmúlt nyaram emléke, elfojtott érzések keserűsége és feketekávé. Kint ültem a szabadban, várakoztam és olyan jó idő volt, hogy kényelmesen elhelyezkedtem egy padon - már amennyire el lehet azon - és belekezdtem a történetbe, amelynek elejét már ismertem. Anno, amikor elkezdtem angolul, alig bírtam letenni és féltem, hogy semmi másra nem fogok tudni figyelni, míg olvasom a történetet, plusz köztudott, hogy az angol olvasásban csiga vagyok, így erőt vettem magam és letettem a külföldi verziót, mert az idő luxusa nem adatik meg nekem olyan sokszor, de azóta nem hagytak békén a kérdéseim, így azonnal elkezdtem magyarul, amint lehetőségem nyílt rá.

A hazudósok már első pár jelenetnél eszembe villant annak a bizonyos nyárnak a képe nem is igazán összefüggő emlékképként jelent meg, hanem érzésként. Azt hiszem akkor pontosan tudtam, milyen volt a Hazudósoknak a sziget: a boldogság maga. Érdekes, hogy pont egy kenus táborral kötöttem ezt össze, a víz csábító illatával, a napfény ízével, de az még furcsább számomra, hogy a kötet ezt így előhozta belőlem, mert egyetlenegy mondatával sikerült előrántania ezt a kedves emléket. Számomra ilyen az egyik fajta boldogság: barátság, víz és nyugalom, kajakkal ringatózni a vízen, hallgatni a madarak énekét és a kezedet a vízbe meríteni, várni a többiekre és beszélgetni, közben érezni a bőrödön a fényt.

Ahogy a nap megcsillan az evezővel hajtott vízen.
Hiányzik.

Ám ez a kötet nemcsak az emlékezet síkjában hatott rám, hanem a szívemben is, mert egyrészt olyan apró szúrásokkal dolgozik, amiket én mazochista módon imádok - szó szerint érzelmi hullámzásom volt - másrészt pedig a kötet végi csavar szépen véresre játszotta a szívemet a maga vonójával és a szövegközi baljósság sem tett jót a közérzetemnek. A szerző stílusa ehhez társul szerintem, hiszen ami igazán feltűnő az, hogy a mondatok legtöbbször ziláltak, egyszerűek, töredékesek - szerintem ezzel is utal a szereplő állapotára, plusz vannak benne mondatrész ismétlések, amelyek pedig megerősítésként támasztják alá a mondanivalót. Mintha Cady nem lenne biztos abban, amit állít. A használt képek pedig gyönyörűen mutatják be az érzelmeket, vagy éppen azt amit nem akar közvetlenül az olvasó képébe vágni.
,,Régebben erős voltam, de most gyenge vagyok."
A családfa (katt nagyításért).
Innen
Az alap tényleg annyi, hogy egy magánszigeten négy gyerek nyaral, akiket Hazudósoknak nevez a család és közben előtérbe kerülnek a családi problémáik, de négyük közül a leginkább Cadyt ismerhettem meg. A regény pedig a tizenötös nyár történetét dolgozza fel, amikor a lány balesetet szenved és nem emlékszik semmire. Az egész kötetben úgy az utolsó nyolcvan-száz oldal a legizgalmasabb, ott már inkább kiderülnek az események, hogy a végén egy nagy csavarban érje el a tetőpontját és amikor ez megtörtént, nekem rendesen kiguvadt a szemem. A kötet vége pedig kérdéseket hagy, illetve értelmezési lehetőségeket amely kételyeket újraolvasással lehet majd eloszlatni SPOILER (kijelöléssel olvasható) mert először megfordult a fejemben, hogy egy szellemsztori kerekedett belőle így a befejezésre, de hamar rájöttem, hogy ugyanúgy kell gondolkodni, mint addig tettem, tehát hogy ez mégsem az. SPOILER VÉGE.

A kötet cselekményszegénysége ellenére letehetetlen a regény, vagy legalábbis nagyon nem akaródzott nekem ilyen szentségtörést elkövetni. Egész végig az foglalkoztatott - a cím miatt - hogy mennyit hihetek el Cadynek? Miért lettek ők Hazudósok? Bár erre nem kaptam választ, az előző kérdésemre, igen. A szerző által használt képek, hasonlatok miatt pedig úgy érzem ingoványos talajon mászkálok, mert nem tudtam, hogy mennyire vehetem ezeket biztosra, illetve azt jelentik-e ezek, amit jelentenek? Szóval magabiztos voltam, mint mindig. Ám abban biztos voltam, hogy szurkolok Cadynek a szerelmi szál alakulásánál, ami nem volt idegesítő, sőt még igazán súlyt sem kapott szerintem, pont jó volt a mennyisége, én ezt így szeretem, köszöntem!

A kötet nem túl hosszú, így könnyen végig lehet érni rajta, ha nem akartam volna, hogy hasson rám a történet tutira egy napos olvasnivalóként jegyezném most. Ám akartam és hagytam, hogy a gondolataim a sziget körül forogjanak napokig, míg a végére nem érek. Nagyon is kíváncsi voltam a szereplőkre, na meg arra, hogy mi lesz Gattel, mert bevallom nekem ő volt a kedvenc karakterem. Nagyon kedveltem benne azt, ahogy megpróbálja felnyitni a többiek szemét és gondolkodásra késztetni őket, még akkor is ha ez néha komor témákat jelent - a temetéses például, bár azt pont nem Gat hozta fel, bár engem nem rázott ki a hideg tőle, inkább ismerős volt. Mindenesetre tetszett Gat tudós jelleme, és még Johnnyt is sikerült a szívembe zárnom valamennyire a lököttségével. de viszont Cady az, akit a legjobban megismerhettem, és kedveltem... fáj a szívem érte és a családért is, a nagypapáért (még érte is!), a nagynénikért és... hát nehéz erről írni.
,,De a kérdés attól még áll: hogy lehetek jó ember, ha már nem tudom, hogyan kell hinni."
A kötetben felhozott témákat igazából direkt nem érintem bővebben, pedig kijut ezekből rendesen: többek között a baleset utáni élet, a gyógyszeres kezelések, a családi problémák (milyen az ha valaki nem szereti a szülőjét) a tökéletesnek látszó família hátterében. Ezekről, elnézést kérek, de nem igazán áll szándékomban írni csak annyit, hogy engem megterheltek bizonyos mértékben, és inkább úgy éreztem, hogy átitatja a lapokat a keserűség és ez hat rám. Egyes jeleneteknél pedig éreztem a visszafojtott érzelmeket - sőt megkockáztatom, hogy a borító viharos ege is erre a közelgő égiháborúra utal. Nem minden téma van egyébként kibontva, valami csak érintőlegesen kerül elő - már ha jól gondolkodom. Bár érdemes megpróbálkozni azzal, hogy az olvasó elkezdi visszafejtegetni a rétegeket, amelyeket a szerző ebben a kötetben elrejtett, én például a szigeten gondolkodom egy ideje (minek a szimbóluma), biztos, hogy gondolkodni fogok még ezen a regényen, szeretném minden egyes jelentését megérteni.

Ám a regény üzenete egy kicsit visszásnak tűnt nekem elsőre, nem feltétlen tudtam ezzel azonosulni: tényleg az a jó, ha hagyjuk a dolgokat? Továbbgondolva: akkor ne tegyünk az álmainkért és hagyjunk mindent úgy és tartsunk a következményektől? Viszont ha gondolkodom ezen, akkor más szempontból is eszembe jut az üzenet: a szenvedély ne kerüljön az értelem elé, mert könnyen feléget mindent. Gondolkodj, mielőtt cselekszel! És máris helyrerázódott a világ egyensúlya!
,,A csönd védőburkot képez a fájdalom köré."
Megkaptam a szerzőtől a darabokat én már csak élveztem, hogy összerakhatom a kirakóst, de ilyen szinten eddig kb csak Abercrombie (meg Agatha Christie) tudott eddig félrevezetni, így érdekel, hogy mire képes még E. Lockhart, várom a további műveit!


10 / 10 pont
A lényeg, hogy hatott rám és megmart, de hogy mikor gyógyul, azt nem tudnám megmondani.

Ajánlom mindenkinek.

A hazudósokat a Ciceró Kiadó jelentette meg 2015-ben szép borítóval, nekem nagyon tetszik a kiadás! A viharos fellegek, a nyár, a sziget és a szikla, na meg az elhomályosuló Cady mind-mind jelentenek valamit.

Extrák a könyvben: térkép, családfa.

Köszönöm, hogy elolvastad!





Fülszöveg:

Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, egyszerűen HAZUDJ!
Szerző: E. Lockhart
Sorozatcím: -
Cím: A hazudósok
Eredeti cím: We were Liars
Eredeti megjelenés: 2014
Műfaj: ifjúsági, realisztikus
Fordító: Rudolf Anna
Oldalszám: 248 oldal
Kiadó: Ciceró Kiadó
Megjelenés: 2015
Ár: 2.990 Ft


   




Jelölések:

2015 - legjobb YA
2015 - legjobb csavar

Kresley Cole: Méreghercegnő (Arkánum Krónikák 1.)


Sorozat: Arkánum Krónikák 1.
Sorozat (kiadói): Vörös Pöttyös

,,Jack Deveaux soha nem áll le vitatkozni két nővel. Az mindig vesztes leosztás."
Kresley Cole itthon már ismert szerző volt mikor a Könyvmolyképző Kiadó úgy döntött, hogy behozza a szerző ifjúsági sorozatát - az Arkánum Krónikák első részét. A Halhatatlanok alkonyat után című szériával az Ulpius-Ház jóvoltából idehaza tovább folytatódhatott az Alkonyat utáni nagy vámpírláz, ilyen az, amikor a cím utal a tényleges jelenségre. Mindenesetre a KMK, ha nem is az újabb vérszívókban, de az emberfeletti képességekkel rendelkező fiatalokban látott potenciált és elhozta a hazai közönségnek a Méreghercegnőt.

Brr, de hivatalos lett az eddigi szövegem, ezért inkább folytassuk egy kicsit személyesebb vizeken. Igazából azért írtam az előző bekezdést a fenti stílusban, mert nem sokat tudtam volna erről a regényről bevezetésként áradozni, hiszen teljes mértékben fellángolás eredménye, hogy a várólistámra került a mű. Már egy éve az olvasandó címek között várakozott rám az angol verzió, mert akkoriban lobbant fel ez a mániám: egyszerűen kíváncsi vagyok mindenre, amiben a méreg szó van - ez kb olyan, mint az uralkodói családhoz kapcsolódó olvasáskényszerem. Így muszáj volt megismerkednem a Méreghercegnővel közelebbről is és úgy érzem, hogy nem bántam meg, még akkor sem, ha egyes elemek nem tetszettek a könyvből, de erről később úgyis szót ejtek írok.

A történet szerves részét képezik a tarotkártyák - ez a széria címében szintén megjelenik, hiszen az Arkánum a kártyapakli bizonyos részére utal - na meg egy bizonyos világvége, amelyet a helyiek csak Villanásnak neveznek. Evie az egyik túlélő, aki a Prológusban éppen elveszetten menedéket keres és ezt egy őrült tudósszerű alaknál, Arthurnál véli megtalálni. Ám a férfinak csak egy vágya van: kísérletezni a fiatal lányokon, ahogy Evie-n is. Főhősünk nem tudja, miféle csapdába sétál bele és hogy Arthur mennyire elvetemült, a felszínen ezzel a mesével eteti leendő áldozatait: ételt ad a túlélők történetéért. Így Evie elkezdi mesélni az életútjának egy bizonyos részét és mi, olvasók, így ismerhetjük meg a tragédia előtti, közbeni illetve utáni világot és közben izgulhatunk a főhősért.

Innen Nagyban

Ez a Prológus nagyon feszültségkeltőre sikerült, mert végig az az izgalom hajtott előre, hogy minél hamarabb megtudjam mi történt és hogy Arthur sikerrel járt-e Evie foglyul ejtésében vagy hogy egyáltalán mi lesz a lány sorsa, így egyértelműen azt írhatom, hogy a kötet letehetetlen ilyen téren. Ezen túl nincs túl sok cselekmény, mármint a téma a túlélés és emellett áll a sztori, ami egy idő után átvált egy utazás történetébe. Tehát az erős kezdés után - amelynek hatása szinte a kötet végéig kitart - a közepe laposabb és még egy szerelmi háromszög is odakeveredett ahova nem igazán kellett volna, viszont a vége ezzel szemben már újra kedvem szerint valóra sikeredett, hozta azt a szintet, amit szeretek egy ifjúsági regényben.
Az előző bekezdésbeli kettősség a kötet stílusára szintén jellemző, hiszen találtam benne pár érdekesen szerkesztett mondatot, kuszaságot, és fordítási hibát, de ettől függetlenül a szerkesztők gördülékenyre alkották meg a sztorit, hiszen sokszor nehezemre esett felnézni a lapokból és bármi másra odafigyelni.

A Prológus után a szerző bemutatja a Villanás előtti világot és ez hosszú, mert mindent belezsúfolt: az Evie körüli furcsa dolgokat, a szüzesség elvesztésének témáját - jaj nekem, ezt az én saját rendem miatt nem tudom felfogni miért jó ez a sok problémázás - vagy az új srác macsóságát. Egyébként a katasztrófa beköszöntekor éreztem egy kis szúrást, amit akkor szoktam, mikor indokolatlanul vagy éppen indokoltan közelebb kerül hozzám valaki, akit később sajnálni kell... tehát ez a bevezető jó, emellett az is eszembe jutott, hogy a szerző direkt emelt ki ilyen tipikus tini problémákat azért, hogy megmutassa, mennyire bagatellek ezek a világvégéhez képest. A regény későbbi részeiben pedig Evie marad a lényeg, na meg az, hogyan jut el Arthur házáig.

A regény miatt rengeteg kérdés támadt bennem, amire igyekszik is válaszolni. Ezek legtöbbje a Prológusban környékezett meg engem például az egyik az, hogy Evie miért olyan közlékeny egy vadidegennel, vagy hogy Arthur miért csinálja ezeket a kísérleteket? Másodsorban a kérdéseim a világhoz, annak a végéhez, na meg a tarothoz kapcsolódtak és ezekből nem igazán kaptam sokat - pedig a szerelmi szál helyett ennek igazán örültem volna! Bár a lepusztult társadalomról esik szó, meg akad pár jelenet a különféle csoportokhoz kapcsolódva, de szerintem ebből sokkal több is lehetett volna, mert csak ennyi számomra nem volt elég ahhoz, hogy átérezzem az egész világvége hangulatot, teljesen hidegen hagyott az egész. Ennél azért bővebb a tarothoz kapcsolódó szál, az egyetlen baj az, hogy sokkal többet igényeltem volna belőle! Az ötlet zseniális és egyedi, még nem is olvastam ilyenről eddig, szóval ez volt a kedvencem az egész sztoriból.


Ha jobban belegondolok inkább Evie miatt éreztem túlságosan hosszúnak a történetet. A regény elején idegesített azzal a sok elkényeztetettséggel, a kötet egészében pedig ferde szemmel néztem rá a narrációja miatt, vagyis Evie állandóan Jack ellen beszélt, duruzsolt nekem, próbálta rám erőltetni a véleményét, pedig ezt nagyon nem bírom, főleg ha a főszereplő ellenéről van szó, mert sokkal jobban szeretem ha én fedezhetem fel más jellemét. Ezzel egyébként az a probléma, hogy Evie már első pillantásra előítéletes és a regény folyamán végig így narrált, emellett a megmozdulásai idegesítőek.

Már ezen a gondolaton néztem nagyokat:
,,Kiszálltam, és ahogy kivettem a hátizsákomat, nyögtem egyet a súlya alatt, remélve, hogy Brand veszi az adást. Hát nem vette. A már eleve fullasztó reggelen én magam cipelhettem a cuccaimat."
A harmadik, amit nem kedveltem benne az a féltékenysége és hogy azt hitte körülötte forog a világ (pl. az egész iskola az ő szüzességén kattog). Egyébként a rá jellemző felszínesség a baráti körére is igaz, mert a pasija, Brand, csak kapura játszik, ő még Evie-nél is jobban idegesített, bár Melissa, a legjobb barátnő, erősen meglepett, lehet hogy ugyanolyan mint Evie, de legalább akad értékelhető vonása.

Fentebb is írtam hogy az utolsó ötven-hatvan oldalt már nagyon szerettem, az volt az igazán kedvemre való! Egyrészt tetszett a két, később bejövő karakter viselkedése harc közben - Finn és Selena kettősére gondolok egyébként - vagy a kötet végén lévő Evie, na őt már igazán bírtam. Ehhez viszont hozzá kell tennem, hogy azt hittem Kresley Cole beleesik a szokásos, az én karakterem a legtisztább a világon című hibába emiatt: SPOILER világvége van, miért várja a lány, hogy lesz még akivel később szerelembe esik és majd vele történik meg az első éjszaka? Túlságosan naiv elképzelés, miért gondolja azt hogy lesz még normális jövő? SPOILER VÉGE.
De nem! Na végre! Egyúttal több tökösebb szerzőt kérek, akik hozzá mernek nyúlni a szereplőikhez! Köszöntem! Utálom a csak jó szereplőket, emberek vagyunk hibákkal, rossz döntésekkel, tessenek ezt ábrázolni is!

Evie-nél hiányoltam egyébként a kiakadást és szerintem sokkal őrültebbnek kéne lennie ennyi rossz után. Benne egyébként az tetszett még az utolsó oldalakon tanúsított viselkedésén kívül, hogy fejlődik a gondolkodása bár elég nehezen vetkőzi le ezt az előítéletet ami kialakult Jack irányába, de az édesanyja iránti viselkedése szimpatikussá tette őt. Emellett a túlélés nem az erőssége, de nem mondhatnám olyan elveszettnek szerencsétlent csak nem ért a fegyverekhez... mondjuk ez általában elég ok a zombivá (itt zsákossá) váláshoz.
Engem viszont Evie helyett inkább Jack története érdekelt, aki egyszer így, egyszer úgy viselkedik és a történet nagy részében nem tudtam őt hova tenni, de ebben a lány sem segített, mert mondta a magáét és zavart a tisztánlátásban. Róla egyébként kevesebbet tudtam meg mint szerettem volna, de azért a szerző elcsepegtetett róla egy-két információt. Hiába, a titokzatosság jól áll az olyan srácoknak, mint Jack.
Ám nemcsak a fiúnál fordult elő a kevés információ jelensége, hanem úgy általában is, mert a szerző visszatartja azokat - például a lány nem emlékszik bizonyos dolgokra vagy csak később térnek vissza az emlékei. Sokkal inkább idegesített a párbeszédek kuszasága és a karakterek mellébeszélése, mert egyszerűen nem hajlandóak úgy kommunikálni hogy Evie - és vele együtt én - értsem. Ha pedig a megértésről írtam muszáj megemlítenem a szöveg francia szavait, aminek fordítását a kiadó okosan szőtte a szövegbe.

A karakterek közül Finnt bírtam a legjobban, már csak a tarot miatt is, de végre volt miért mosolyognom, csak szórakoztató ő! Rá vagyok a legkíváncsibb, nagyon érdekel, hogy mi fog vele történni és mi a története.
Viszont inkább szomorkodtam azon, hogy a szerző megmaradt a jól bevált sablonok mellett, tehát nem akart elmenni a gondolatiság irányába, mert ez a mű nekem inkább volt szórakoztató és kikapcsolódást okozó, ami simán elviselhetett volna még több cinizmust, eszmeiséget a féltékenység és a szerelmi jelenetek helyett. Azért is fájó ennek a hiánya, mert Cole megmutatta hogy képes lenne ilyesmire (pl a cinikus felirat a városban) és ami a legjobb, hogy jól is kezelné ezeket, de nem akart ilyesmit. A kötet vége ezzel szemben igenis tökös volt, a nyitva hagyott kérdések őrjítőek én meg várom a következő részt!

Egyebet nem érdemes említeni, zárásként itt a kedvenc idézetem a regényből (Na erről van szó! Ezért megérte olvasni!):
,,Selena sorra szedte le a katonákat, és közben odakacsintott Finnek. A fiú visszamosolygott rá. Elfogadták a saját képességüket, és készségesen elfogadták egymásét is."  

10 / 8 pont
Kontra: - túl hangsúlyos szerelem - féltékenység - itt-ott logikai bakik
Pro: - jó alap - Finn - fantasy szál (növények, a látomások papírra vetése, tetszenek a rajzok hangulatai, a képességek, Arkánumok szövetsége illetve harca, Istent gúnyoló cinizmus: kár hogy ez csak egyszer van)

Ajánlom a fantasy és a YA műfaj kedvelőinek, meg a Kresley Cole fanoknak.


A Méreghercegnőt a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg 2014-ben az Arkánum Krónikák első részeként. A sorozat még fut, idén jelenik meg a harmadik kötet, amely a Dead of Winter címet viseli. A kiadás szép, a borító nem rossz, de nekem igazán a cím tetszik.

Kedvenc külföldi borítóm:

Innen

A sorozat következő részei:


    


A szerző egyéb, magyarul is megjelent művei:




Hasonló regények:



Köszönöm, hogy elolvastad!




Fülszöveg:

A tizenhat éves Evangeline „Evie” Greene irigylésre méltó életet él – mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak – amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.
A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?
Kiben bízhat Evie?
Szerző: Kresley Cole
Sorozatcím: Arkánum Krónikák
Sorozatcím (kiadói): Vörös Pöttyös
Cím: Méreghercegnő
Eredeti cím: Poison Princess
Eredeti megjelenés: 2012
Műfaj: ifjúsági, urban fantasy, posztapokaliptikus, paranormális
Fordító: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2014
Ár: 2.999 Ft (puha)


   




Jelölések:

2015 - legjobb alap
2015 - legjobb prológus
2015 - legidegesítőbb karakter (Evie)
2015 - legjobb befejezés
2015 - legjobb függővég

Beleolvasó:

Sarah Addison Allen: A barackfa titka - Könyvmolyképző Kiadó


Sorozat (kiadói): Arany Pöttyös

,,- Nem hiszel a kísértetekben, de szentül meg vagy győződve róla, hogy a kávézási szokásaim sokat elmondanak a jellememről.
- Az babona, ez tudomány."
Nagy eksztázisban voltam, mikor megtudtam, hogy érkezik Sarah Addison Allen újabb regénye és alig vártam, hogy olvashassam A barackfa titkát. Eddig egy művét ismertem, a Waverleyt, az pedig nagyon hozta az Átkozott boszorkák film varázslatos hangulatát na meg persze az igazi boszorkányos mágiát, ezért úgy voltam vele, hogy biztosan egy nagyon erős légkörteremtő olvasmány lesz az újabb kötet. Emellett a Tündöklő lányok után valami könnyedre vágytam és ekkor szedtem le a könyvespolcról. Jó mondjuk az is közrejátszott, hogy alig bírtam már visszatartani a rajongásom és azt a vágyat, hogy valami megnyugtató és ellazító kötetbe vessem magam.

Úgy érzem, hogy a regény tényleg kikapcsolt, de ez a sztori egyszerűségének köszönhető, tudniillik Willa életéről szól a történet, aki az első lapokon kap egy meghívót egy általa nem kedvelt személytől, a neve alapján elsőre férfinak nézett Paxtontól és a nő nem akar menni erre az eseményre.
,,A város leggazdagabb nője gálát rendez, és én vagyok a sznob, mert nem olvasom el a meghívóját?"
A nő biopamutból készült sportruházatot árul, ahol Rachellel osztozik a boltja terén, mert ifjabb segítője kávékülönlegességekkel próbál magának keresetet biztosítani. Emellett lelkes a munkájában, de annyira, hogy tudománynak veszi a kávézási szokások vizsgálatát és szinte hitvallásnak az alábbi tényt:
,,a kávézási szokások sokat elárulnak az ember jelleméről."
Mindeközben főszereplőnk ellentéte, Paxton, a Nőegylet elnöke, hiányolja az életéből a függetlenséget és elfoglalt, mert az egész csoport munkáját neki kell felügyelnie. A gálát kívánsága szerint az egyik régi épületben, a Madamban tartják és felújítás közben, mikor eltávolítják a barackfát a helyéről, egy koponya kerül elő. A kérdés pedig csak annyi: ki volt az, miért került oda és vajon sikerül-e lebonyolítani a rendezvényt további problémák nélkül?

Sajnos ez a regény nem volt izgalmas és lényegében alig történt benne valami, emellett a sztori rövid, a cselekmény egyszerű, mert végig azt éreztem, hogy a szerző nem igazán akar túlbonyolítani semmit és ehhez még az is hozzájárul, hogy a kötetben lévő maximum két darab nagy csavarra könnyű rájönni, főleg ha a szerző direkt beszéltet el egymás mellett több karaktert. Tehát ez számomra túl könnyű terep volt - fogalmazhatok így is. Viszont a mű feléig úgy vigyorogtam mint egy fanatikus, hogy úúú, Sarah Addison Allen könyv, úúú lesz benne szellemsztori, de ahogy közeledtem az utolsó oldal felé, egyre jobban lelohadt a lelkesedésem. A végén pedig egy hangosan kimondott rövidke mondattal zártam a könyvet, vagyis megkérdeztem, hogy ,,Ennyi volt?". Aminek párom éppen nem örült, lehet megijesztettem egy kissé...

Pedig tényleg tetszett a regény eleje a lökött szereplők miatt. Nagyon megkedveltem Rachelt, aki nem hisz a kísértetekben, de a kávétudományban igen és Willa is egy érdekes alapnak tűnt, mert benne ott volt a lehetőség arra, hogy levetkőzze a jelenlegi sótlan énjét illetve egyhangú életét egy régi ismerős felbukkanásával, sőt Paxton a listakészítési mániájával külön kedvencem lett. A képet emellett izgalmassá tette a sok megmagyarázhatatlan esemény, amely egy jó kis szellemsztori kezdetét jelentette, amitől nagyon sokat vártam - de az, hogy ez az entitásszerűség lényegében egyszer-kétszer zűrzavart csinál, néha illatosítja a szobát és próbálja magára felhívni a figyelmet, de nem jelenik meg, sőt még igazán szerepe sem nagyon van, maximum a cselekményt indítja - nekem nem igazán elég, ettől sokkal többet vártam, kb olyasmit, mint amit az Átkozott boszorkákban (szigorúan véve a filmben) láttam. Ezt A barackfa titkának hangulata némiképp ellensúlyozza a szememben, amely a kötet végéig - talán az egyetlen elemként - erős maradt. A szerző nagyon jó ebben mert szinte éreztem a barack vagy a friss kávé illatát a levegőben és Sarah Addison Allen érzékletes leírásokkal mutatja be a környezetet. Ez annyira hatott rám, hogy már mentem volna kúriákra vadászni (a sarkon, az egyetemnél van egy pár), vagy szellemek jeleire figyelni, de elég lett volna egy finom kávékülönlegesség is - pedig utálom ezt az italt. Tehát érzékletes és mágikus hangulat jellemzi a regényt, mint a szerző többi művét.

A fenti (alig kidolgozott) elemek helyett a szerző inkább a kapcsolatok alakulására koncentrált. A jó az, hogy a személyiségek érdekesek, legalábbis számomra azok voltak - például Willa a vágyaival egy olyan iránt, ami nem lehet az övé, vagy Paxton problémáival. Sarah Addison Allen próbált valami titokzatosságot belecsempészni a történetbe, mert sokszor hallgat el információkat (például a kötet elején Willa esetében, mert nem árulja el kivel találkozik) vagy egy olyan félreértést húz el lapokon keresztül, amit az olvasók többsége azonnal kitalál - ahogy én is tettem. Ez az eszköz szörnyen irritáló és emiatt a szereplők közötti problémák erőltetettnek tűnnek, plusz egy percig nem volt kétséges előttem, hogy milyen sorsa lesz a kötet szereplőinek és a félrebeszélést nem igazán szeretem, mert minek dumálnak el egymás mellett? Áh, ez számomra idegölő! Nem bírom elviselni ezt, alapból is ilyen típus vagyok, ha valaki őszinte és nem dugja homokba a fejét azt tisztelettel honorálom, az indokolatlan félrebeszélés nem pálya nálam.
A karakterek közül egyébként Colint bírtam, vagy legalábbis szimpátiát éreztem irányába, de egyikükkel sem tudtam igazán azonosulni, talán egy kicsit Willával igen, de nem mindenben (mondjuk az önostorozásban már mesteri fokozaton vagyok).

Ez a regény számomra sajnos a túl rózsaszín kategóriába tartozik és annyira döbbent vagyok, hogy ezt kell írnom, de fel kell tételeznem: talán már kinőttem a felnőtteknek íródott szerelmi históriákból is? Ám nemcsak a romantikusságra jellemző ez az állítás, hanem a SPOILER (Kijelöléssel olvasható!) kötet végére is, ahol mindenki egymás nyakába borul. SPOILER VÉGE Lehetséges, hogy azért érzek így, mert mostanában túl sok thrillert olvastam de a lényeg, hogy már tudom: akkor kell a szerzőtől olvasni, ha éppen lágy korszakom van.

Sajnálom, mert valahol egy kicsit azt vártam, hogy Sarah Addison Allen sztorivezetése hasonlítani fog Kate Mortonéra, például abban, hogy a szerző mélyebben enged belelátnunk a szereplők múltjába és ezáltal megismerhetőbbek lesznek, de ennek a hiánya rettenetesen érződik és lehet, hogy ezért tűnik olyan üresnek a történet. Plusz igazán érdekes lett volna a szellemhistória, de ennél meg azt éreztem, mintha a szerző megmutatta volna nekem mondjuk a tökéletes sütemény képét / receptjét, hogy utána egy futószalagon gyártott valamit kapjak, ami csak bizonyos részeiben idézheti az elvárt ízeket.

Bár tanulsága azért van: legyünk önmagunk és merjünk lépni az álmainkért.

Szerintem A barackfa titka egy tökéletes limonádékönyv, de sajnos többet vártam a szerzőtől. Nagyon szomorú vagyok, mert számomra ez túl kevés és túl rózsaszín volt a lelkemnek.

10 / 6 pont
Pro: - nagyszerű hangulat - kikapcsolódás - igazi limonádéregény
Kontra: - túl rózsaszín számomra - túl egyszerű történet - kevés háttérsztori

Ajánlom a romantikus történetek kedvelőinek és azon olvasóknak, akik szeretnének egy könnyed, kikapcsolódásra alkalmas estét.

A regényt a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg 2014-ben az Arany Pöttyös széria tagjaként. A borító és a kiadás is nagyon szépséges.

A szerző egyéb, magyarul is megjelent művei:

       


A szerzőtől tervezem olvasni (legközelebb):

A Waverley második része!


Köszönöm, hogy elolvastad!




Fülszöveg:

A harmincéves Willa Jackson – egy generációkkal korábban anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként – kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami annak idején az észak-karolinai Walls of Water legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a szerencsétlenség és a botrány jelképe. Willa megtudja, hogy volt osztálytársa – a nemesi származású Paxton Osgood – kívülbelül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, amely a mai napig hatással van az élők sorsára.
Szerző: Sarah Addison Allen
Sorozatcím (kiadói): Arany Pöttyös
Cím: A barackfa titka
Eredeti cím: The Peach Keeper
Eredeti megjelenés: 2011
Műfaj: chick lit, romantikus
Fordító: Molnár Edit
Oldalszám: 250 oldal
Megjelenés: 2014
Ár: 2.699 Ft


   




Jelölések:

2015 - legjobb hangulat
2015 - legérzékletesebb leírások
2015 - legkiszámíthatóbb csavarok
2015 - legjobb limonádéregény
2015 - legnagyobb csalódás (negatív)

Beleolvasó:

Dobszó Moonshadowban, avagy Holdárnyék 1.


Sorozat: Holdárnyék 1.

,,Minden igazi művész azért alkot, mert az a lelkében van."
Ha le kéne írnom hogy miért vetettem szemet a Dobszó a ködben című regényre, akkor elég lenne egy blogcímet írnom: Profundus Librum. Tudniillik olvastam a könyvről írt bemutatót és mikor végigértem az ajánlóján, végiggondoltam, hogy mi az ami miatt engem érdekel a kötet, miért kell nekem ezt azonnal olvasnom vagyis miért érzek ilyen elementáris vágyat az olvasásra? A válasz pedig a metál és a Harry Potter kulcsszavakban rejlik (ami látható a regény fedőjének tetején is) és most itt vagyok olvasás után; éppen próbálok egy értelmes értékelést összehozni... na jó, csapjunk bele stílusosan: egy, két, há'! Hadd szóljon!

Amy és Gary (plusz a nővérük, Ashley) szüleikkel Moonshadowba költöznek, ahol egyből megtalálják a helyüket - már az első napon tervek születnek egy metálbanda alapítására. Emellett a sors egy laza tanárral is megáldja őket - na meg az osztályt - aki az új osztályfőnökük és egyben irodalomtanáruk. Ám örömük és lelkesedésük nem tart sokáig, mert másnap nem ő, hanem a félelmetes igazgató (Arnold Iras) lép be egy új ofővel, mert a régi nyomtalanul eltűnt. Az új barátaikkal nyomozni kezdenek a régi tanáruk után és hogy az élet végképp ne legyen unalmas, Amy életébe begomolyog a rejtély - akár a köd Moonshadowba, amely sok rejtélyt fed el. És ez még csak a kezdet...

,,Semmi sincs..." *

Nagyon várom már a második részt főleg a Dobszó vége miatt, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nem minden tetszett nekem a kötetben. Viszont mielőtt rátérnek a ezekre, írok a regény legerősebb vonásáról, ami a fantasy-s jelleg. Igazából láttam már másoknál - hát hogy a viharba ne fájdítottam volna a szívem a megjelenés közelében anno a többi olvasó értékeléseivel - hogy páran kiemelték a mű bevezető jellegét, tehát azt, hogy a kötet túl hosszúra sikeredett és a szerző inkább csak alapoz a következő részhez, amit sokan kifogásoltak. Én viszont inkább azon párt tagjaihoz csatlakoznék, akik szerint jó volt ez így, bár az mondjuk tény, hogy néha szörnyen hosszúak a jelenetek és ez a négyszáz oldal tényleg terjedelmesnek tűnik, de mégis tetszik ahogyan szépen lassan bontakozik ki a fantasy szál, na meg a horrorelemek sem működnének rövidebb hossz esetén, de erről később lesz még szó.

,,semmi sincs..."

Emellett a párbeszédek szintén nagy szerepet kaptak, mert megfigyeléseim szerint inkább ezek kerültek előtérbe az akciójelenetekkel szemben és én sokszor úgy éreztem magam mintha nagy hangzavarban lettem volna, ahol mindenki vagy egyszerre vagy egymás után de gyorsan akar beszélni és nekem kapkodnom kell a fejem, hogy ki miről beszél. A karakterek közötti beszéd pedig inkább hétköznapi, hiszen túlságosan a mindennapi életről beszélgetnek, vagy hülyülnek egymással és én inkább emiatt éreztem azt, hogy a regény nagyon hosszú. Ebből simán lehetett volna kevesebb is. Emellett az a baj, hogy a sok poénkodás mellett elvesznek a lényeges infók és a regény egy részében nem is igazán tudtam figyelni a fontosabb dolgokra, arra, hogy ki milyen jellem. Ehelyett én szívesebben vettem volna több adatot a természetfelettiről vagy a mitológiáról.

,,semmi..."

Vagyis effektíve alig esik szó a világról, de amiről igen, az tetszik! Nagyon szerettem az iskola hagyományairól olvasni, hát még azt a szép gondolatot, ami az avatáson hangzott el. Itt egyébként a saját sulim jutott eszembe, nekünk is volt avatónk a gimiben, csak második év elején és sajnos sokkal unalmasabbra sikeredett mint a Moonshadowbeli társa de hát ez már csak az én problémám. Tehát nagyon tetszett a könyvbeli iskola és én szívesen jártam volna ide - igen, még a köd ellenére is és nem aggódnék, mert tutira SPOILER (jelöld ki hogy olvasni tudd) elf SPOILER VÉGE lennék, így meg tudnám magam védeni (:P). Tehát a lényeg: több hagyomány, kevesebb fecsegés! Számomra ez lenne a tökéletes elegy!
Viszont a fantasy vonal, főleg az utolsó ötven oldalával nagyon betalált. Addig pedig marad a lassú víz partot mos típusú tempó, mert az egész kötetben Amy - a legtöbbet szerepeltetett és egyúttal valószínűleg a legtöbb gázsit kapó szereplő - folyamatosan találkozik a jelekkel, de ezeket nem veszi komolyan vagy azt hiszi képzelődik és emiatt ez a szál szerintem nem erős, sőt inkább elnyújtottá válik. Ám engem a kötet vége teljesen kárpótolt és az utolsó pár jelenetnél már tövig rágtam a kezem a bál ellenére is, aminél egyébként azt hittem, hogy klisébe torkollik... de nem. Mondjuk a végén bazmegoltam egyet szépen és nőiesen a csavar mesteriessége miatt, viszont nem hiszem, hogy a nagy szerelmi hűhó olyan jó ötlet volt - értsd nekem nem tetszett, alapból sem szeretem az ilyet, plusz akkor tért vissza a fejkapkodós kuszaság érzése. Egyébként a regénybeli szerelmi szállal nincs bajom, sőt bírtam ennek az esetlenségét - még a buszos jelenetet is, amúgy azért sem haragszom emiatt, mert a szereplők ezt nem tartják halálosan komolynak, hanem tiniszerelemként kezelik.

A szerelmi szál által, a lelkemben hagyott lenyomatok kettősségével szemben, nagyon tetszett az, ahogyan a szerző képes volt horrorisztikus hangulatot teremteni, én megajánlom neki, hogy próbálkozzon abban a zsánerben. Én tutira elolvasom majd azokat a műveket is, mert a Dobszó olvasása közben néha borsódzott a hátam egyes részek miatt és nem akaródzott pár óráig tükörbe nézni utána - mondjuk a Ragyogás óta nem kedvelem a tükrös részeket, viszont annak örülök, hogy nem volt benne zombi/szellem/vámpír játékbaba azokat utálom a legjobban! Egyébként elgondolkodtam rajta, miért működött ez és azt hiszem rájöttem: mert a szerző túlságosan sokat foglalkozott a szereplői átlagosabb életével és a köznapiságban sokkal inkább átjön a horror, ettől lesz igazán hatásos, mert ezzel valahol mélyen azt hinti el, hogy ez bármikor megtörténhet akár velem is.

,,Semmi... semmi..."

A regény másik nagy szála a zeneiség, tehát azt követhettem nyomon hogyan válik sikeres bandává az osztálytársakból összeverbuválódott csapat. Bár itt is akadt érdekesség (pl hogy miért alkotnak egyből egy összeszokott csapatot), de hamar túlléptem rajta, hiszen számomra a próbák izgalmasak voltak és drukkoltam az együttesnek, hogy elérhessék a céljaikat. A fellépés előtti életérzés nagyon átjött, akkor alig tudtam levenni a szemem a lapokról, csak olvastam és olvastam...

Bár a metál nem az én műfajom, én ilyesmit képzeltem el amikor a zenekari próbákról illetve fellépésekről volt szó:



,,Semmi sincs, csak halk dobszó a ködben..."

A karakterekből túl sok tűnt fel a kötet elején, és ebből a sok személyből annyira nem került közel hozzám senki sem főleg a fentebb leírt csacsogások miatt. Volt akit erősen nem kedveltem - például ilyen Jerry, mert ő folyamatosan irritált és egy érzéketlen tuskónak tartom. Bár sokszor kevertem össze Will-lel, mert például nem jutott eszembe az, hogy kettejük közül ki mivel foglalkozik.
Viszont tetszett nekem a kapcsolatok alakulása, mert láttam, hogyan fejlődik barátsággá az osztálytársi viszony és láttam a testvéri szereteten alapuló gondoskodást. Ám amit nagyon hiányoltam az Arnold Iras volt! Hát hogy lehet belőle ilyen keveset adni?! Kedvelem a Piton-szerű alakokat és ő pont olyan, a beszólásaival, a cinizmusával, na meg azzal, hogy olvasás közben végig tudtam, hogy sokkal több van benne, mint az látszik. Számomra ő volt a nagy kedvenc és sajnáltam, hogy nem szerepelt többet! A többiek közül Amyt kedveltem meg egy kicsit.
A mellékkarakterek a főszereplőkhöz hasonlóan lököttek, például nekem nagyon bejött Damien harciassága - ő egyébként a tesitanár és egy vérengző fenevad ilyen téren, de vicces volt, ahogyan szegény Garyt elgyepáltak mindig harcművészeten vagy ide írhatnám még Carlo Assimi, olasz nőcsábászt is.

Már a kötet elején is feltűnt, hogy a szerző stílusa fiatalos, szlenges és ez néha furcsa volt - főleg, amikor új szavakat találtam a regényben amelyet eddig nem ismertem pl a lemezítlábazott - mert nem igazán szoktam ehhez a beszédmódhoz és anno, amikor decemberben elkezdtem a könyvet nem tudtam, hogy ez tetszeni fog-e nekem végül emiatt vagy sem. Akkor szüneteltettem egy kicsit a sztorit egészen pár héttel ezelőttig, amikor újra előkaptam, de akkor már könnyebben vettem az akadályt és nem szúrtak annyira szemet azok, amik általában szoktak. Bár az idegesítő elhallgatás használata nem igazán kellett volna.
Plusz a kötet engem inkább kikapcsolt, tehát nem tudom, hogy mit csinált A. M. Aranth, de azt szerintem jól tette, viszont amikor nem pihentem, akkor törtem a fejem a szerző utalgatásain, mert a sztori bővebb mint gondolná az ember, pl Amy álmaiban megjelenő labirintushoz már kész freudi elméleteket gyártottam, amelyek közül egy ismert csak, az is bloggeri titok, a többi szigorúan bizalmas és tesztelés alatt áll. Van még pár mitologikus történet is, ezekre nagyon kíváncsi leszek, hát még a Modeus Carvára.

A fenti problémákat pedig simán megbocsátom az utolsó húsz oldal miatt, mert az egy nagyon ütős és nagyon fantasy-s vonalat vetített előre számomra, így nincs is kétségem, kérdésem, tutira olvasni akarom a második részt és remélem, hogy ebben a szellemiségben vezet majd tovább engem a szerző Amy (és a többiek) rögös útján. Emellett a végén bedobott kérdés komoly színezetű, alig várom, hogy lássam mi fejlődik ki még ebből.

Zárásként itt a dalszöveg első pár sora (a nyitány után), ez a kedvenc idézetem és egyben egyik szeretett részem is: 
,,Bűn lengi be, olajfolt a vízen
Mindenki hibázott, bűntelen nincsen
Egyetlen tiszta csak, a hercegnő, Justitia
Ki még küzd az igazért, bármi ellen - peccata" 

Szerintem:
Volt pár érdekesség, de ettől még a sztori jó, az ötlet király, és látszik, hogy a szerző nem sajnálja szerencsétlen olvasóit. A vártnál lassabb a cselekmény, de azért megéri olvasni mert az igazán jó részek a végén vannak.

A következő részben kérek szépen: több Arnold Irast, horrorelemet, cselekményt és minden oké lesz. Legalábbis nálam.

10 / 8 pont

- levonás oka: pár kifogásolt tartalom (kuszaság, direkt elhallgatás, szerelmi perpatvar) - de mindezt felülírja a lelkesedésem - minden könyvben ez a lényeg, hogy váltson ki belőlem valamit - itt ez pedig a ritkán megjelenő mostakarom érzés - így nem tévedés, nyolc pont jár az élményért

Ajánlom azon olvasóknak, akik szeretik a lassabb folyású cselekményt, a metált és a Piton-szerű alakokat. 

A Dobszó a ködben a Főnix Könyvműhely jóvoltából jelent meg 2014-ben a Holdárnyék sorozat első tagjaként. A második már megjelent Acorenu - Kiválasztva címmel, lentebb látható a borítója. Tetszett az első kötet tartalomjegyzéke, idézi a CD-korszak hangulatát.

Hát legyetek lámpások, világítsatok egymásnak, hogy el ne tévedjetek a ködben! Mert ,,minél többen világítunk másoknak, annál erősebb fényt adunk."


A sorozat következő része:



A szerző egyéb magyarul megjelenő (2015. április 23.) könyve:


* A dőlt betűvel szedett mondatok dalszövegrészletek a regényből. Forrás: 238. oldal.

Köszönöm, hogy elolvastad!



Fülszöveg:

Amy Soleil élete nem egyszerű.
Nem elég, hogy egy fiú ikertestvérrel verte meg az élet, még szinte évente új városba is költöznek. Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki se vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.
Moonshadowban pedig, ahol idén kikötöttek, hemzsegnek a furcsaságok: az iskola portása kardot visel, az Igazgató mintha egy középkori kínzókamra mestere lenne, a köd suttog az emberek fülébe, eltűnik egy közkedvelt tanár, sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és helyekről beszélnek… és ha mindez nem lenne elég, a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és újra és újra be kell bizonyítaniuk, hogy igenis ők a legjobb banda a földtekén.
Amikor pedig Amy rátalál saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival együtt a nyakába veszi az utat, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű.

A Holdárnyék sorozat első része pörgős felütés egy izgalmas, az egész világon és történelmen átívelő kalandnak. Rejtélyek, titkok, Holdárnyék!
Szerző: A. M. Aranth
Sorozatcím: Holdárnyék
Cím: Cleadur - Dobszó a ködben
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -
Műfaj: urban fantasy, ifjúsági (YA)
Fordító: -
Oldalszám: 360 oldal
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Megjelenés: 2014
Ár: 2.980 Ft


   




Jelölések: 

2015 - legjobb fantasy ötlet
2015 - legjobb csavar

- Copyright © A művészet nyelve - Himitsu - Powered by Blogger - Designed by Himitsu -